?

Log in

merthur

June 2015

S M T W T F S
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
282930    
Powered by LiveJournal.com
merthur

Dong Bang Shin Ki fanfiction

Eljött az ideje egy Dong Bang Shin Ki fanfictionnek. (Igen, Dong Bang Shin Ki és nem DBSK, csak mert szeretem így kiírni, sőt, kimondani, sokkal jobban, mint bármelyik más nevet vagy rövidítést.^^)
Még pár éve írtam drága barátosném és kinevezett ikertesókám, Orsi születésnapjára. Nem a legjobb írásom (ha van egyáltalán olyanom), a vége kifejezetten elcsépelt lett, úgy érzem, de most megtaláltam a gépemen, újraolvastam (igen, egy egész picit bele is javítottam), és úgy döntöttem, egye fene, annyira nem rossz, hogy rejtegetnem kelljen, sőt, az alapötlet nekem kifejezetten tetszik, úgyhogy most itt van, hátha egyszer valaki véletlenül megtalálja (amit kétlek) és kedve támad adni neki egy esélyt.
A történetről csak annyit, hogy ez már az együttes "feloszlása" után játszódik, sőt, itt már Eunhyuk is követte Junsut a twitteren, amit csak azért említek, mert lesz egy kis szerepe a sztoriban, és mert emlékszem, hogy akkoriban ez még hatalmas szenzációnak számított (nekem legalábbis). Ezen kívül pedig a cím azt hiszem, minden mást elárul.

Cím: Keserédes Születésnap
Szavak száma: 4433
Korhatár: nincs
Megjegyzés: a fiúk (sajnos) az SM Entertainment, a C-JeS Entertainment illetve önmaguk tulajdonában állnak. A valósággal történő bármilyen egyezés a véletlen műve, a történetből semmilyen hasznom nem származik, és csak a saját magam illetve mások szórakoztatásának céljából íródott.

Jó olvasást! :)

Fáradtan sétált fel csendes, biztonságot nyújtó lakásukba, oldalán szótlan, legalább olyan kimerült társával. Hiába a hosszú próbák és járkálások okozta remegés a lábában, mégis inkább a lépcsőzést választotta. Szeretett csendben sétálni és beletemetkezni gondolataiba. Különösen az olyan magányos napokon, mint a mai volt.

A reggeli fény hamis mosollyal szökött szemébe, s ő hiába látta a vidám sugarakat, már előre tudta, ez a nap még a szokottaknál is fájdalmasabb lesz. Mint ahogyan tavaly. És mint azelőtt is.
A cégnél az ismerős arcok már mosolyogva fogadták, páran kezet fogtak vele, hogy köszöntsék, meglapogatták a hátát, Heechultól még egy-egy cuppanós puszit is kapott ajándékba.

Hát ez lenne az a bizonyos család?

Sóhaját visszafojtva állt tovább, míg magában már azon gondolkodott, hiába annyi szó, kézfogás, ölelés, még mindig nem teljes a nap. Azonban elmélázás ide vagy oda, figyelmét nem kerülte el az a pár személyzeti tag sem, akik bár biccentettek, vagy udvariasan mosolyogva oda mentek hozzá, pillanatokkal később már lesajnáló pillantásokkal méricskélték és komoran temetkeztek bele munkájukba. Mintha kényszerítve lettek volna a felköszöntésére.

Hát ez lenne az a bizonyos család?

Megint ugyanaz a kérdés vetődött fel benne, pedig a választ nagyon is jól tudta. Már réges-régen.

Így telt el a napja, mint aki nem is az életét élte, hanem egy filmforgatás közepére csöppent volna, ahol minden mondat előre meg van írva, minden tett és mozdulat csak a játék része. Pontosan így érezte magát, míg végül valamivel este kilenc után be nem lépett a kis apartman ajtaján. Remélte, hogy aznap már nem lesz több csalóka ember a környezetében. Az egyetlen, akit el tudott viselni, az a társa volt.
Most is, mint már oly’ sokszor, ledőlt a nappaliban heverő kanapéra, lehunyta szemeit és várta, hogy a másik megszólaljon, elképzelve, hogy a többiek is ott bújnak valamelyik sarokban, és majd válaszolnak helyette a fiatalabb kérdéseire. Ez részben meg is történt.
- Hyung! Ne aludj. Szedd össze magad, aztán elviszlek valahová.
Még várt egy kicsit, hogy valaki irigykedve megszólal, mert őt nem hívták, vagy természetesnek véve, hogy bizony a meghívás mindannyijukra érvényes, nyafogva vágjon vissza, hogy eszébe sincs elhagyni többet a házat, legalábbis míg el nem jön a holnap. Azonban hiába várt, a hangok csak nem jöttek.

Mindannyijuk. Igen, még most is elgondolkodott néha ezen a szón. Érlelgette, ízlelgette szájában, elméjében, már szinte a nyelve hegyén volt a többi szó is, hogy bizony nem elég két ember egy egész estés ünnepléshez, sőt, nem is lehet egész estés ünneplés, mert akkor következő nap mindahányan hulla fáradtak lennének, pedig vár még rájuk a másnap, és az egész hét, hónap, év. De végül nem mondta ki. Egyik szót sem. Mi értelme lett volna? Talán nem is akarta már, talán semmi mást nem akart már, csak sodródni az árral, aztán majd történik valami. Nem akart küzdeni, nem akart többé harcolni olyan dolgokért, amiknek nem látta a végét. Talán így kevésbé sérülhet meg.

Lassan felnyitotta ólomsúlyúvá nehezedő szemhéjait, s úgy lesett fel a nappali szemben lévő falára. Hallotta még társát a hálóban motoszkálni, s tudta, ha most nem kezd neki összeszedni magát, előbb-utóbb a másik fogja észhez rugdosni, így végül egy fáradt sóhaj kíséretében feltápászkodott helyéről, bement a fürdőbe, levetette ruháit és beállt a forró vízsugár alá. Szíve szerint hideget engedett volna erőtlen testére, de tudta, hogy odakint a csípős mínuszokban bőven lesz alkalma magához térni a hidegtől.
Mikor végzett, alaposan megszárítkozott és besétált saját kis birodalmába, amit még most is fiatal társával együtt osztott meg. Amaz már a nappaliban ült, rá várva, de nem tette szóvá lassúságát. Ez mégis csak az ő napja volt. Mikor végül maga is kilépett az ajtón és megállt barátja előtt, utóbbi rögtön felállt és mosolyogva szólította meg.
- Indulhatunk?
Nem kérdezett, és nem is válaszolt igazán semmit, csak enyhén somolyogva bólintott.
- Baj van? Nagyon szótlan vagy ma - adott hangot aggodalmának a fiatalabb.
- Csak a szokásos - rázta meg fejét is, jelezve, hogy nincs semmi komoly problémája.
Így hát végül egy újabb, kíváncsi sóhajt követően megindult a magasabb után. Lesétáltak a hosszú lépcsősoron, majd kilépve az ajtón egyenesen annak kocsijához mentek. Ritkán utazhattak saját járműveikkel, többnyire a cég szállította őket mindenhová. Ha mégis ki akartak kapcsolódni, arról komoly tárgyalásokat kellett kezdeményezniük a menedzserükkel, aki tovább vitte a dolgot a vezetőséghez, végül vagy mehettek, vagy nem. Most minden bizonnyal az előbbi történt, ami talán a különleges napra való tekintettel is volt, bár ő már rég nem hitt az efféle szívélyességekben. Inkább csak barátja okos beszédének köszönhette a kis kiruccanást.

Hátradőlve az ülésen mélyet szippantott az autó jellegzetes illatából és ráhagyta magát a másikra, hadd vigye, ahová akarja. Olyannyira elkényelmesedett, hogy szemei ismét leragadni készültek. Nem is bánta igazán, valójában jobban örült volna, ha otthon maradhat szobája sivár, de nyugodt fogságában, és aludhat reggelig, addig is megszabadulva zavaró gondolataitól.
Immáron lehunyt szemhéjain keresztül is érezte, hogy a mellette ülő fiú felé pillant, de nem nyitotta ki szemeit és nem is szólalt meg. Egy idő után az autó finoman lassult, majd megállt. Végre ismét felnézett, és látta, hogy egy étterem előtt parkolnak. Ismerte ezt a helyet, gyakran jöttek ide a többiekkel.
- Hát ez? - kérdezte az egész napos énekléstől és a fáradtságtól rekedtes hangon.
- Gondoltam, megvacsorázhatnánk itt. Mivel én főzni nem igazán tudok.
A fiú arcán kedves, huncut mosoly játszott, amikor ránézett, ő pedig csak bámulta elkerekedett szemekkel. Valamiért megértés apró szikráit érezte a másik felől, ami megdöbbentette a közel két éve tartó ellenszenv után, amit a fiú mutatott, valahányszor szóbekerültek a többiek.
Hát ekkora hatása lehet emberekre egy ilyen semmitmondó napnak?
Végül viszonozta a mosolyt és nagy nehezen kikecmergett az autóból. Mihelyst kilépett, már nem az a megfáradt ember volt. Álarcát ismét magára öltve, határozott léptekkel indult meg az étterem felé, nyomában barátjával, aki azonban hamar beelőzte, és célirányosan megindult a hatalmas épület felé. Belépve kíváncsi tekintetek tömkelege szegeződött rájuk, ők azonban figyelmen kívül hagyták. Túl kimerültek voltak az efféle dolgokhoz. A fiatalabbik végül az elzárt VIP rész felé indult, mire ő is észrevette, hogy már nem ketten, hanem hárman mennek ugyanabba az irányba. Legelöl az egyik személyzeti tag vezette őket a helyükre. Mikor megálltak, egy tölgyfaajtót pillantott meg, két oldalán egy-egy őrrel. Idegesen szusszantott egyet, szerette volna, ha aznap már nem kell többet szembesülnie ilyen dolgokkal, ha picit elbújhat a zord valóság elől. Mégis, olybá tűnt, a ma este már végképp úgy fog kinézni, mintha túlóráznának. Mert igen is úgy érezte, mintha nem is ünnepelni ment volna, hanem dolgozni. Rajongók, VIP szoba, őrök… Már csak egy kamera hiányzott.

Azonban amint bezárult mögöttük az ajtó és ketten maradtak, minden más kinti hang eltűnt, s hirtelen megértette; ennél jobb helyet keresve sem találhatott volna. Ismerős, teli emlékekkel, mégis távol az otthontól. Megannyi gondolat kavargott benne, olyan sok, hogy valójában már kedve sem volt hozzájuk, így inkább nem is gondolt semmire, mintha teljesen üres lenne. Ennek ellenére érezte a feszült csendet, amit aztán rögtön felváltott társa mosolygós hangja, ezzel is felmelegítve szívét, hogy egy picit jobb kedvre derüljön. Már nem is érezte magát olyan rosszul. Csak magányosnak. De ezt a magányt nem is lehetett kiölni a szívéből semmilyen trükkel.
- Ne haragudj a felhajtás miatt. Talán választhattam volna egy kevésbé felkapott és emlékezetes helyet is. De azt hiszem, épp az utóbbi miatt hoztalak ide.
Ma már másodszor lepte meg őt a fiatalabbik. Nem tudott mit szólni hirtelen, csak nézett elkerekedett szemekkel, végül ismét, akár a kocsinál korábban, megrázta enyhén fejét és úgy felelt.
- Semmi baj. Jó itt.
A másik erre csak bólintott, mire épp végszóra nyílt az ajtó, és töménytelen mennyiségű ételt cipeltek be a bejáraton át.
Nem tudta, mikor rendelhette barátja azt a sok finomságot, gyanította, hogy már korábban, mikor lefoglalta a helyet. Mert hogy le volt foglalva, abban egészen bizonyos volt.

Lassan, szótlanul enni kezdtek, s habár azt gondolta néhány perce, hogy talán mégsem lesz olyan rossz ez az este, most mégis újból elkalandozott. Nem értette a másikat, hogy aki eddig határozottan tiltakozott minden régi dolog ellen, most miért viselkedik így? Nem tudta megállni, a kíváncsisága erősebb volt, mint önuralma vagy józanesze, ami még halkan azt súgta, ne mondjon semmit, csak élvezze az estét.
Lassan szólásra nyitotta ajkait, mire társa azonnal rátekintett, abbahagyva a rágást, várva a másik szavait, ő azonban csak egy nagyot sóhajtott és becsukta száját. Barátja már épp folytatta volna az evést, mire ismét megnyíltak ajkai és ezúttal a hangok is kiszöktek torkából.
- Hogyhogy ide jöttünk? Furcsa vagy ma.
- Ne értsd félre - felelte. - Csak gondoltam, jól esne, ha itt ennénk. Rosszul tettem, hogy ide hoztalak?
Szinte érezte, hogy hasonló választ fog kapni, a megmagyarázhatatlan szomorúság mégis végigbizsergette testét.
- Nem, dehogy – erőltetett magára egy apró mosolyt. - Jó itt. Tényleg.
- Alig eszel valamit. Nem ízlik a vacsora?
- Ó, dehogynem, csak fáradt vagyok.
- Szólj, ha nem bírod megenni. Sőt, szólnod se kell, csak told ide, én majd befejezem a részed.
A huncut mosolyra nevethetnékje támadt. Igazi, szívből jövő kacaj hagyta el ajkait, amitől úgy érezte, valósággal felolvadtak porcikái. Az ilyen pillanatokban futott át az agyán, hogy bizony, vannak dolgok, amik sohasem változnak. Itt ez a fiú is, aki valójában már inkább férfi. Ismét magasabb lett, izmos, borotválkozni kényszerül és mélyebb a hangja. Az is feltűnő volt, hogy az elmúlt közel két és fél évben sokat fogyott, ami részben a sok stressz, illetve a rengeteg munka és talán az újabb növekedési hullám miatt is volt. De hiába minden változás, ez az egy mégis a régi maradt. Ugyanolyan szemtelen, még ha a mai napon igyekszik is visszafogni magát. És ugyanolyan éhenkórász. Erre a gondolatra ismét nevetnie kellett, de inkább csak megeresztett egy vidám mosolyt, és immár nagyobb étvággyal fogott hozzá vacsorájához, míg a másik értetlenkedő szemekkel kísérte minden mozdulatát.
- Nem lesz rá szükség, ne aggódj. Én se ettem ma sokat. De köszönöm az ajánlatot. Ha mégis meg kell küzdenem vele, mindenképp szólok, hogy segíts legyűrni - válaszolta az ételre célozva, és már neki is látott az evésnek.
Társa most legalább olyan elkerekedett szemekkel nézett rá, mint néhány perce ő is tette, de végül nem szólt, csak mosolyogva folytatta az evést.

Mikor végeztek mindennel, már majdnem tizenegy óra felé járt az idő, így hamar szedelőzködni kezdtek. Azonban nem ültek be rögtön az autóba, helyette sétálni indultak és körbejárták a közeli kirakatokat.
Az egyikben megpillantott egy ismerős kabátot. Gyakran cseréltek ruhákat, cipőket, ékszereket a többiekkel, de mióta elváltak, ezt nem igen tehették meg. Mégis, nem kerülte el figyelmét a rajongók szemfülessége, akik még így is gyakran találták meg őket ugyanabban a ruhában. Igen, hiába a távolság, az ízlésük már eléggé összecsiszolódott ahhoz, hogy néha egyazon fajta termékeket vásároljanak. A mostani viszont különleges alkalom volt. Meglátott egy ismerős kabátot, és azt is tudta, hol látta már, habár csak egy pillanatra villant fel az egyik magazin borítóján. Nem is habozott sokat a gondolattal és elhatározta, másnap megveszi magának, kerül, amibe kerül. Ennyi neki is kijár. Hogy miért? Mert tetszett neki. És azon kívül? Talán mert így közelebb érezhette magához elveszett társait. És miért akarta így érezni? Na, ezt már maga sem tudta.

Az út hazafelé ugyanolyan csöndben telt, mint oda. Sőt, mint az egész nap. Mégis hálás volt barátjának ezért a csendért. Egyáltalán nem zavarta, jól esett neki a hallgatás. Így egyszerre volt jelen a valóságban és gondolatai világában.
Mikor visszaértek a lakásba, a menedzserük már a nappaliban aludt. Ő is gyakran töltötte a fiúkkal az éjszakát, így is vigyázva minden mozdulatukat. Már hozzászoktak a rabszerű életmódhoz, ami persze nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy időnként mégis, meglehetősen depressziós hangulatba kerültek a gondolatától, milyen körülmények között kell élniük. De ők választották ezt az utat, nincs idő a megbánásra, tovább kell lépni és megmutatni, hogy így is lehet élni. A DBSK, Ázsia legnagyobb, legelismertebb együttesének tagjai igen is vannak olyan kemény legények, hogy meg se kottyan nekik ez a kis apróság annyi szenvedés után. És különben is! Mindennek oka van. Ők sem jókedvükben maradtak a fenekükön. Mégis, hiába tudták mindezt, társaik sikere néha mégis gonoszul a szívükbe mart és olyankor nagyon nehezen tudták csak elüldözni a rájuk telepedő sárga ködöt.

Lassan, lábujjhegyen osontak el szobájukig. Levetkőztek és épp bújtak volna be az ágyba, mikor egy rezgő hangra lettek figyelmesek.
Rápillantott telefonjára és látta, hogy egy üzenete jött. Eunhyuk volt az. A nevet kétszer is elolvasta. Majd harmadszor, és végül negyedszer, hogy megbizonyosodjon róla, valóban jól lát. Nem szokott tőle üzeneteket kapni, különösen nem ilyen titokzatos módon, mármint ilyen késői órán.

„Nyisd ki az ajtót.”

Csak ennyi állt benne, semmi több. Hirtelen egy szusszantást hallott jobb füle mellől, mire egy pillanatra megrezzent, de csak míg ráeszmélt, hogy egy komor arccal bámuló Changmin áll mögötte, aki szintúgy az üzenetét olvassa. Megfogalmazódott benne a gondolat, miért is olvassa barátja az ő üzeneteit, de végül kíváncsisága túl nagy volt, és mire rákérdezett volna, már el is felejtkezett róla.
Ekkor a mellette álló váratlanul megindult, figyelve, hogy minél halkabbak legyenek lépései. Döbbenten követte ő is, habár kezdett feléledni benne a gyanú, hogy talán mégsem kellene. Mi van, ha az üzenet nem is Eunhyuktól van? Ki tudja, a mai világban mikre nem képes már a technika, vagy hogy Eunhyuk biztosan jól van-e? Mi van, ha egy őrült rajongó elrabolta és az ő telefonjáról írt neki üzenetet, mert rá is vadászik? Fejét rázva elhessegette inkább a paranoiás gondolatokat és csendben megállt barátja mellett, akinek keze már a bejárati ajtó kilincsén volt. Amint lenyomta azt, egy pillanatra bennrekedt tüdejében a levegő, mire Minnie kinyitotta az ajtót és ő sokkolva tapasztalta, hogy senki nem áll előtte.
Mi ez az egész?
De ahogy társára nézett, látta, hogy annak tekintete nem előre felé, hanem egyenesen a földre mered. Követte ő is pillantásával az útvonalat egyre lejjebb és lejjebb, míg végül egy jókora dobozkán akadt meg a szeme. Nem mert megmozdulni sem, nem még hogy felvenni, így végül barátja megtette helyette. Már épp le akarta teremteni, de amaz csak lazán besétált a dobozzal a konyhába, letette a kis asztalra és felemelte a tetejét. Egy torta volt benne. Ismerős torta, ismerős illatokkal. Csak egy valaki készített ilyet minden születésnapjukkor. De ahogy a süteményre nézett, még jobban meglepődött. Társára tekintve látta, hogy ezzel nincs egyedül. Ő is kimeredt szemekkel bámulta a krémes, felül tűzpiros édesség tetejét, amin nem egy, hanem két név világított fehéren, öt egymáshoz közeli, W alakban elhelyezett marcipán csillag alatt.

„Boldog születésnapot Yunho és Changmin.”

Hiába érzett hirtelen mérhetetlen haragot a szívében, amit valójában nem is igazán tudott megmagyarázni, hisz valahányszor a többiekre gondolt, oda lyukadt ki, hogy teljesen jogosan és érthetően tették, amit tettek, végül szemei mégis kellemetlenül szúrni kezdtek. Elnézett maga mellé, Minnie-n azonban nem annyira a meghatódást látta, sokkal inkább valami más, ellenszenves érzés ült ki az arcára. Vagy csak a benne is háborút dúló vegyes érzések miatt volt, hogy kezei összeszorultak, míg állkapcsát erősen megfeszítette. Nem szólt semmit, mereven bámulta a tortát, végül nagyot sóhajtva ellazult és szinte megtörtnek tűnő mozdulattal emelte ki a süteményt annak helyéről. Azonban ahogy megemelte, egy papír fecni pottyant vissza a dobozba. Sokatmondó pillantást váltottak, mire Yunho keze lassan a kis üzenetért nyúlt és kettejük elé emelte úgy, hogy rendesen láthassák, ami rajta állt, míg a maknae ideiglenesen letette az asztalra az édességet.

Hey, Kid

Whatever they say
I never let go
Thanks to
The way you are
Your love is all I need
Remember
I’ll be there
You’re my miracle
Don’t say goodbye
Miss you
Love is
Eternal
Stay with me tonight
Nobody knows
Asu wa Kuru Kara

Hug

Címek. Régi dalok címei, csak így, egymás alá írva, mint kulcsszavak. Talán azok is voltak. A papír fecni megremegett Yunho kezében, aki legszívesebben összegyűrte volna azt, de valami mégis visszatartotta. Helyette óvatosan körülzárta ujjaival. Egy tányérért indult, hogy rátegye a tortát, majd felemelve a hűtőbe helyezze azt. Habár tudta jól, ha a menedzser reggel meglátja, biztosan számon kéri, kitől van. Ráér majd akkor kitalálni valamit. Azonban, ahogy csukta volna vissza a frizsider ajtaját, hirtelen megállt a mozdulat közben. Ujját a tortához közelítette és jól összekente a krémmel. Csak a széléhez ért, nem merte összecsúfítani a gondosan elkészített süteményt. Krémes ujját végül lassan ajkaihoz emelte és megkóstolta az édességet. Megborzongott. Az ismerős, lágy ízek villámként cikáztak végig testén, eszébe juttatva megannyi boldog, s mára talán már fájónak vélt emléket. Hátranézett barátjára, aki még mindig megrökönyödve bámult maga elé.
- Tudtál róla?
Minnie hosszú pillanatig még nem szólt, meg se rezzent, csak néhány csöndes, rideg másodperc után emelte tekintetét Yunhóra és úgy válaszolt.
- Igen. A tortáról. A feliratról nem.
- Honnan?
Egy pillanatra körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, biztosan alszik még a menedzser, majd halkan válaszolt.
- Láttad az üzenetet, nem? Ő mondta ma nekem, míg te két próba között elszaladtál vízért.
Yunho erre megfogta Changmin kezét és húzni kezdte magával a szobájukba, vigyázva, nehogy felügyelőjüket felébresszék.
Miután halkan becsukta az ajtót, barátjához fordult.
- Mi ez az egész?
- Mármint?
- Mármint azt hittem, nem tartja velük senki a kapcsolatot.
- Nos, úgy tűnik, mégis. Junsu hyunggal vette fel a kontaktust, ő kérte meg egy üzenetben.
- Telefonon?
Yunho szemei egyre jobban elkerekedtek a gondolatra, hogy míg ők még csak nem is tudják a három fiú számát, ők, akik évekig együtt éltek velük, addig Eunhyuk tudja, és tartja is velük a kapcsolatot, legalábbis Junsuval. De igaz is. Hisz ők már gyerekkoruk óta ismerik egymást.

Nagyot fújt, ahogy egy pillanatra megnyugodott, de szívét ismét átjárta a düh és elkeseredettség kellemetlen egyvelege.
- Dehogy. Interneten - tette hozzá halkan a fiatalabb, de konkrétan nem fejtette ki, hol is tartja a másik két fiú a kapcsolatot, biztos, ami biztos, hátha Mr. Felügyelő hallgatózik. Habár, akkor úgyis mindegy, ennyiből is ki tudják nyomozni a cégnél, hogy áll a helyzet. Talán már így is tudják. Lehet, hogy mégse kéne beszélgetniük ilyen dolgokról, még a végén bajba sodorják társaikat. Nem csak Eunhyukot. Hanem a három fiút is. Mindig ez volt, akárhányszor szóba kerültek volna valamilyen módon, vagy egy emlék hatására, vagy a haragtól, a bánattól, bármi is volt az oka, végül hamar abbahagyták a társalgást és megpróbáltak felejteni, még mielőtt bajba kerülnének.
A hirtelen beálló csendet ismét egy apró rezgés zavarta meg. Yunho sápadtan indult el telefonjáért, és úgy nézett a kijelzőre, mint aki kísértetet látott. Nem kellett oldalra fordulnia, tudta, hogy barátja ismét a válla fölött olvassa az üzenetet, amiben ezúttal csak ennyi állt:

„Fél kettőkor az erkélyen”.

A két fiú összeráncolt szemöldökkel nézett egymásra. Megnézték, mennyi az idő; negyed kettő múlt. Izgatottak lettek a gondolatra, így gondolkodás nélkül nyitották ki a balkon előtti üveges ajtót és kiléptek a hidegbe. Hiába a kíváncsiság, Yunhóban még mindig ott volt a leader és az apai szellem, amit az évek alatt kovácsoltak beléje a társai és a rajongói, így visszament egy-egy szőrmés mamusz papucsért és köpenyért. Először pulcsit akart vinni, de már mégse kapott fel nadrágot is, jobbnak látta a köpenyt, ami úgyis leért a térdükig. Ráadásul az izgalom amúgy is egészen felhevítette testét, hogy már meg sem érezte a mínuszokat. Szinte látta maga előtt, amint a hulló hó vízcseppekké olvad bőrén, mikor hozzáér.
Odaadta hát a köpenyt és papucsot barátjának, és várakozni kezdtek. Azonban Yunho addig sem állta meg szó nélkül.
- Tehát Eunhyuk szólt neked a tortáról.
Nem kapott választ, csak bólintott társa, jelezve, hogy jól gondolja.
- És aztán? Ki csempészte be?
- Én.
Olyan hirtelen kapta fel fejét, hogy nyaka is beleroppant.
- Hogy? Mikor?
- Úgy el voltál gondolkodva, mikor feljöttünk a lépcsőn, hogy észre sem vetted, mikor egy pillanatra eltűntem mellőled - kuncogott Changmin. - Még délután szólt rám Eunyhuk telefonon, hogy a tortát egy cukrászdából hozta el, és leadta a recepción. Ahol persze nem kérték számon, elvégre mindenki ismeri, és tudják, hogy vele nagyon is jó a kapcsolata a cég minden tagjának.
- Cukrászda? Én azt hittem…
- A cukrászdából hozta el, mert oda vitték. Tudod, hogy csak egy mosoly és mindenki olvad anyától.

Changmin félmosolyra húzta száját, bár Yunho nem hitte, hogy az irigységtől lenne. Jól ismerte ezt a fajta keserédes érzést. Az emlékektől a szíve egyszerre olvadt és fagyott meg, ahányszor csak a másik háromra gondolt. Azt is megértette, Minnie miért hívja JaeJoong-t anyának. Nem igazán arról volt szó, hogy úgy éltek, mint egy család. Persze, ez így volt, de azért az efféle megszólításokat mégis csak a rajongókra hagyták, ők magukat csak hyung-nak nevezték, vagy még azt is elhagyták, és maradt a szimpla név. A fiatalabb inkább elővigyázatossági okokból nevezhette így most a valamikori anyaszerepet betöltő tagot. Yunho mégis megmosolyogta a kifejezést, sőt, még magát a mondatot is. Igaza volt. BooJae akárkire mosolygott is, rögtön elpárolgott egy másik világba, legyen az nő, vagy férfi. Így hát nem volt nehéz elképzelni, ahogy betéved egy cukrászdába és mosolyogva átad a kedves eladónak egy tortát, mondván, hogy a nap folyamán majd egy másik ismerős arc jön érte, csak adja oda ingyen, lehetőleg sértetlenül… És persze ne szóljon a dologról senkinek. Legalábbis Yunho remélte, hogy ezt is hozzátette a törékeny fiú, bár abban is szinte biztos volt, hogy ilyesmit felesleges mondania. Nem is annyira azért, mert a rajongók pletykásak, mert hogy azok, az nem kétséges, inkább azért, mert ez olyan hatalmas dolog, amiről a fanok biztosan azonnal tudatják társaikat. Talán épp ezért is jutott eszébe a leadernek, hogy lehet, nem is Joongie volt, aki a tortát a cukrászdába vitte, hanem Junsu. Az talán kevésbé feltűnő. És a Junsu-Eunhyuk szétszakíthatatlan barátság még mindig jó reklám a cégnek, így talán az SM is kevésbé harap érte. Kivéve, ha rögtön összerakják a képet, végül hol köt ki a sütemény? De ilyenekre jobb nem is gondolni.

Így végül ő is inkább felemelte tekintetét, amivel eddig a földet pásztázta, majd a tájat kezdte szemlélni. Ránézett telefonjára, és látta, hogy még öt perc van hátra. Aztán újra. És újra. Szinte félpercenként figyelte az órát, a teste egyszerre reszketett az izgalomtól és a hidegtől, mire megpillantotta; 1:30. Szíve olyan őrült vágtába kezdett, hogy azt hitte, menten elájul, de ez még mindig nem volt elég. Valahonnan a távolból, talán nem is olyan vészesen távol, mintha részegek kornyikálását lehetett volna hallani. Aztán a mellette álló, jéggé dermedt Changminra kapta tekintetét, aki enyhén elnyílt ajkakkal bámult maga elé, s Yunho arra gondolt, a saját ábrázata sem lehet különb. Kihajolt a korláton, hogy lát-e valakit vagy valamit, de nem látott egy árva lelket sem. Csak a hangot hallotta tisztán, ahogy a szél süvítő hangjával vegyítve egyre erősebben szállítja fülébe az ismerősen csengő édes dallamokat. A Boldog szülinapot koreai verziója volt. Ismerős hangokkal, ismerős jókedvvel. Két hang hiányzott már csak, hogy teljes legyen az egész, ők mégis bénultan álltak. Megfordult Yunho fejében, hogy most azonnal átugrik a korláton és a hang irányába szalad, de egyrészt a magasság, másrészt a tudat gátolta meg, hogy maga sem tudta, mit kezdene a hirtelen látvánnyal, ami fogadná. Feltéve, hogy azt látná, amit szeretne. Azt akarta, hogy igaz legyen, és mégse. Így csak hallgatta, hagyva, hogy átforrósodott szemeiből egy kósza könnycsepp csordogáljon végig arcán. Nem sírt, megtanulta már az évek alatt visszafojtani előtörni készülő érzéseit. Mégis csak ő volt a vezér, akinek példát kell statuálnia, és akinek meg kell mutatnia, hogy a csapatot igen is egy keménykezű, erős férfi vezeti. Nem sírt, csak egyetlen könnycsepp volt, ami azonban telve volt minden eddigi kétségbeesett érzésével. Nem tudta, hogyan reagáljon ezután, mit gondoljon, ki ellen és ki mellett legyen. Teljesen összezavarodott, így úgy döntött, nem gondolkodik felesleges, értelmetlen butaságokon. Csak hagyta, engedte, hogy végül a boldogság felmelegítse szívét, és egy megkönnyebbült sóhajt eresztett ki magából, megszabadulva így az őt láncokként megbilincselő kétségektől és fájdalomtól.

Két és fél év alatt sok mindent próbáltak beléjük nevelni a másik hárommal kapcsolatban. Olyannyira gyakran hallották a sok rosszat a többiekről, hogy a végén már nem csak a cég többi tagja, de ők maguk is kezdték elhinni azokat. És Yunho most ébredt csak rá, hogy volt valaki, aki mindvégig kitartott, aki nem hitt senkinek, csak csöndben, magában várta a pillanatot, amikor végül kitört, és nyelvét kiöltve vette fel újbolt a földre hajított, megtépázottnak látszó barátságot. Eunhyuk. Ebben a pillanatban szégyellte magát, hogy miért nem volt olyan erős, mint ő, miért hagyta magát eltéríteni?
Így hát, immár mosolyogva karolta át a másikat és úgy hallgatta a lassan végére érő dalt. Barátja csodálkozva nézett rá. Épp szemben állt a kerek Holddal, ami most megvilágíthatta a szemében megülő könnycseppeket, amiket már nem eresztett ki, de ennél jobban nem is tudott visszatartani. Minnie sem bírta tovább, összeszorított állkapcsa mellett egy-egy kósza cseppecske is végig folyt arcán, hogy sebtében letörölje azokat. Yunho megköszörülte a torkát, nagyot sóhajtott, majd rákezdett az utolsó sorokra. Halkan, hogy a menedzser ne ébredjen fel, de még éppen hallható legyen. Nem mintha bírt volna hangosabban a torkában egyre növekvő gombóctól. Erre Changmin ismét ránézett. Már nem volt dühös, talán az ő szíve is kezdett megkönnyebbülni és megtisztulni a hazugságoktól. Habár csak pár perc volt, de erre a pár percre minden olyan volt, mint régen. Mint három éve… Majdnem minden. A legfiatalabb is mély levegőt vett, s végül ő is csatlakozott.

Amikor befejezték a dalt, hirtelen csend telepedett a tájra. Szomorú, fagyos csend. De nem üres. Hanem telve volt érzésekkel. Fájdalommal és boldogsággal, hiánnyal, erővel, akarattal, hittel, reménnyel. Talán egy aprócska szikra maradt még a kételyekből. Talán abban kételkedtek, hogy mindez valós volt, vagy csak képzelték a hangokat? Talán abban, hogy maga a cselekedet volt-e valós szándékú? De mikor a távolban néhány kósza, szálldosó lufit láttak megcsillanni, már tudták, hogy nincs értelme kételkedni. Egy éppen annyira röppent fel, hogy a telihold átvilágította egy pillanatra és pontosan ki lehetett venni annak piros színét. Aztán hangos pukkanásokkal durrantak szét a szálldosó luftballonok, amiket valószínűleg a dobáló szél és a csípős hideg tett tönkre. Mégsem érezték úgy, hogy ez rossz lenne. Egyet sikerült megmenteni. Egyet, ami épp előttük lebegett volna el, ha Yunho nem fogja meg a zsinórját. Nem volt ráírva semmi, csak egy egyszerű, tűzpiros lufi volt, mégis mindennél többet jelentett, talán még a tortánál is.

S habár még pár pillanattal ezelőtt ott motoszkált bennük a kétely egy apró szikrája, az is tovaszállt. Nem csupán a lufikkal, melyek olyan könnyedén emelkedtek fel, akár a súly a szívükről. Hanem a gondolattal is, ami Yunho elméjébe furakodott. Benyúlt köpenye zsebébe, ahova nemrég a torta alá rejtett kis papír fecnit dugta el, és akkor meglátta azt a pár sort, amit a konyhában még nem értett.

„Stay with me tonight
Nobody knows
Asu wa kuru kara”


Igen. Ezt az estét együtt töltötték, titokban. A holnap biztosan eljön, sőt, ha tudományosan nézzük, vagy legalábbis az órajárás szerint, már el is jött. De ez az apró szelete a napnak mégis az övéké marad. Csak az övéké. Ötüké. És már tudták, hogy akárki akármit mond, nincsenek egyedül, mert ők ott vannak egymásnak. És már azt is tudták, hogy nincs lehetetlen, és egy nap majd talán ők is lesznek olyan bátrak, mint Eunhyuk. És akkor ők is nyíltan szembeszállnak mindennel. És kacagva néznek majd az SM irányába, miközben újra a többiekkel lesznek ugyanabban a boldog, családias hangulatban, mint régen.
Mert…

Hát ez lenne az a bizonyos család!



Comments